Fogászatról indultam haza. Sokáig éreztem még utána is a számban hasogató fájdalmat, reszkettem, holott kaptam érzéstelenítést; talán annak az utóhatása ez? Útközben hallgattam az mp3-amat, hogy ne a fájdalomra, kábaságomra gondoljak.
Zuhogott az eső, még mp3-an keresztül is hallottam az esőcseppek koppanását a víz áztatta földön. Elérkeztem a buszmegállóba, csurom víz voltam, pedig csak öt perces séta volt a fogorvosi rendelőtől.
Megálltam, csak vártam-vártam a jó buszra. Közben folyton gondolkodtam; 28 éves vagyok, és egyedül élek. Nincsen párom, egyetlen barátnőm volt, akire mindig számíthattam, Judy. De már soha többé nem beszélhetek vele, itt hagyott, eltávozott az élők sorából már egy hónapja. Magányosnak éreztem magam, és tulajdonképpen az is voltam; szerettem volna elrepülni messze-messze, ahol találhatok valakit, aki majd észrevesz a világban. Azt szeretném, ha észrevennék, nem csak egy szemüveges, barna hajú 28 éves nő vagyok, aki besavanyodott, megkeseredett; szeretném, ha megtalálnák belső kincseimet, melyeket oly kevésszer volt alkalmam megmutatni másoknak.
Mikor erre gondoltam, hirtelen egy mezőn találtam magam, tele szép színes, illatos virágokkal. Nagyon kellemes környezet volt, kellemes érzetet ébresztett bennem, a lüktető fájdalom is kezdett eltűnni a számból. Észrevettem egy hatalmas fűzfát tőlem nem messze, amellett pedig egy aranyos kunyhót. Elindultam affelé, szerettem volna, ha van ott valaki, valaki aki olyan kirekesztett, mint jómagam, akivel megoszthatom gondolataimat, aki megbecsül. Sétáltam a kunyhó irányába, de érdekes, ahogy lépdeltem mindig ugyanolyan távolságra volt tőlem, mintha egy helyben jártam volna. Gyorsítottam a tempón, míg végül futni kezdtem. Így már sikerült elérnem a viskót.
Benyitottam, és a házikó üres volt. Egy árva lélek nem volt benne, senki nem üdvözölt, nem kínált egy csésze teával, és ami a legfájdalmasabb: senki nem ült le velem beszélgetni. Újra elfogott a mérhetetlen egyedüllét, a magány kínzó érzése. Készítettem magamnak egy csésze kávét, és leültem egy pihe-puha karosszékbe. Miközben eliszogattam a tejes kávémat kinéztem az ablakon. Rengeteg ember járt-kelt a réten, gyerek zsivaly hallatszott. Jogosan gondolhattam: az emberek igazán élnek odakint. Melegség öntötte el szívem, de három kérdés keringett bennem: honnan jöhettek ennyien? Ráadásul egyszerre? És miért pont akkor, mikor én bejöttem a kunyhóba?
Gyorsan lehajtottam a folyadékot, mely felpumpált energiával, és kirohantam. Senki nem volt kinn. Miért mentek el? Miért hagytak itt? Miért nem vártak meg? - jött elő a hármas kérdés sorozat. Nem tudtam a választ. Újra visszamentem, hátha megint láthatom őket, és... ott voltak. Tettem egy újabb próbát, hátha most megvárnak, de megint egyedül hagytak. Megpróbáltam újra, meg újra, de egyszer sem jártam sikerrel. Végül már ott tartottam, hogy potyogtak a könnyeim, és nem volt lelkierőm újra bemenni a házikóba, nem akartam újra látni a sok boldog embert, ahogy szórakoztatják egymást. Gyűlöltem őket, mert vidámak voltak együtt, mert beszélgettek, és mert engem kihagytak ezen örömökből. Önző gondolat, de mégis így éreztem. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen fogja gondolataim tengerét megközelíteni, de mégis megtörtént. Megvetettem mindent, és mindenkit!
Judy-val szerettem volna beszélni, fel akartam hívni telefonon, de ezen a pokoli helyen nem volt térerő, és nem sikerült hívást indítanom. Miért történik ez? Zavartan jártam-keltem ezen a helyen, és szívből kívántam: kerüljek el innen! Eleinte idilli környezetnek tűnt, de korántsem az. Ráébreszt arra, hogy egyedül vagy, és nincs senkid, akire számíthatnál.
Ám ebben a pillanatban megpillantottam Scott-ot, régi nagy szerelmemet a távolban, aki sosem vett emberszámba. De most integetett, mosolygott rám, invitált, hogy menjek oda hozzá! Futni kezdtem, hátha elérem, de nagyon távol volt...
- Scott! Scott, várj meg! - kiáltoztam kétségbeesetten. - Nem szeretnék újra egyedül maradni! Gyere Te is, ne csak én fussak feléd! Kérlek! - kiáltottam hangosan, amennyire csak tudtam.
Hallgatott rám, elindult felém! Egy könnycsepp gördült le arcomon ennek hatására, végre van valaki, aki meghallgat, ráadásul pont Scott, akibe mindig fülig szerelmes voltam. Ez nem lehet igaz, túlon-túl szépséges ahhoz. Ez nem lehet más, csak képzelgés, vagy álom. Ám nem volt igazam! Elért felém, megfogta a kezem, rám mosolygott, két szép nagy szemével mélyen farkasszemet nézett velem. Megemelte a kezét, és az arcom felé mozdította, de mielőtt megérinthette volna könnyektől nedves arcom...
...újra a buszmegállóban találtam magam, de most vízszintes helyzetben. Körbevett rengeteg ember, hogy mi van velem. Állítólag eszméletemet vesztettem. Feltápászkodtam, visszatért a lüktető fájdalom. Próbáltam mosolyogni, de nem ment, életem eddigi legszebb, és legvalóságosabb álmából ébredtem fel, végre volt valaki, aki megérthetett volna.
De felébredtem. Nem akartam elhagyni ezt a tengert, melyet ezek szerint csupán a gondolataim szültek, de bedöcögött a 186-os busz a megállóba, muszáj volt hazamennem. Vacogtam. Magam elé engedtem minden felszállót, majd én is csatlakoztam az utazók tömegéhez egyedül, magányosan, egy remek, ám elszomorító élménnyel meggazdagodva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése