Csak bámulok ki a tömegből. Megszámlálhatatlanul sokan vagyunk testvérek. Tulajdonképpen egymás agyára megyünk már. Állandóan összeragadunk, van, hogy több kis gombóccá formálódunk a házunkban. Nem vagyunk rossz testvérek, de semmi énidő, úgyhogy őszintén bevallom, én már kifejezetten rosszul vagyok.
Jelenleg az üvegfalra tapadva bámészkodom. Bár elég egysíkú a kép, ami elém tárul, szeretem a kilátást. Különösképpen, mikor jönnek a földiek, és pakolásznak, tesznek-vesznek körülöttünk. Sokszor sötétebb van, de azért pislákol meghatározott csíkok mentén némi fény.
Szeretem elképzelni, milyen a külvilág. Vajon mehetnék-e világot látni. Egyáltalán mi az, hogy világ? Aztán persze jót mosolygok a butaságomon, elvégre lábak nélkül, ilyen apróságként nem sokat haladnék, de még kevesebbet látnék a világból. Még a végén valaki belélegezne, vagy rátapadnék a talpára.
Amúgy is, nekem sokkal jobb célom van, és nem tudom egyedül véghezvinni. A testvéreimmel együtt kellünk hozzá, és tudom, hogy a földiek is együtt szeretnek bennünket.
Elővesznek, belenyúlnak a házunkba, s már ott is vagyok a kiemelt kupac legtetején. Beleborulok a tejbe. Társaim már megszínezték, és én még csak várok, hogy bepusziljon végleg a folyadék. És őszintén mondom: én ettől kimondhatatlanul boldog vagyok. Beteljesült az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése