Egy visszatérő véletlen

Torkig vagyok az emberekkel. Kikiálthatnám magam hivatalosan is embergyűlölőnek. Azt hiszem, tényleg ideje lenne nevet változtatnom, már látom is magam előtt a nyomtatványt.

Születési név: Horváth Dalma. Kívánt új név: Embergyűlölő Dalma.

Indoklás: Az elmúlt huszonöt évben olyan tapasztalatokra tettem szert tanulmányaim, vagy akár egy egyszerű utazás során is, hogy nem várhattam egy perccel sem többet a változtatással, embertársaim ugyanis elviselhetetlen ellenszenvet váltottak ki belőlem. Aláírás.

Jaj, a fenébe, már megint elkalandoztam. Érdekes módon mindig ilyen gondolatok kavarognak a fejemben, mikor az utcán battyogok a délutáni csúcsidőben. Most nem erre kellene koncentrálnom, hanem a százwattos mosolyra, amit sürgősen a képemre kéne irányítanom, elvégre nem akárkivel lesz találkozóm, hanem Marci anyjával. Az esküvőszervezés utolsó fázisában vagyunk, és bizony Marcianyu aktív részese kíván lenni ennek a nemes, ám korántsem hálás feladatnak. Nem azért mondom, szeretem Marcianyut, halálkedves nő, de az az igazság, hogy baromira értékelném, ha nem szólna bele még a levelek hajlásszögébe is.

Au! Ráléptek a sarkamra. Mondtam már, hogy utálom a tumultust, a tömeget, a hideget és az embereket? Nem? Akkor most mondom. Hátrafordultam egy századmásodpercnyi idő alatt, és egy ismerős srác vigyorgott vissza rám. Szőke, rövid, magasra zselézett haj, elképesztően világoskék szemek világítottak rám mosolyogva. Markáns arc, kicsit pisze, de azért férfias orr – már ha létezik olyan. Alig nőtt néhány pihe az arcán. Vagy pedig marha jó a borotvája. Kétesélyes. Ez az a srác, akivel a városka bármely pontján összefutok, akárhova is megyek. Már-már ismerősnek is nevezhetném. 

• Jaj, ne haragudj! Esküszöm, nem direkt csinálom! - Haha, persze. Én pedig Hófehérke vagyok.
• Lassan jössz nekem egy cipővel - vigyorogtam rá.
• Majd nászajándéknak. - A döbbenet kiülhetett az arcomra, mert elnevette magát, majd hozzátette: - Hát nem ismered a babonát? Ha rálépsz valaki sarkára, ott leszel az esküvőjén.
• Ja, de. Hogyne ismerném? - vigyorodtam el. - Na, vigyázz magadra, és nézz a lábad elé, kedves...
• Lóri. A tornacsukás lány pedig?
• Dalma. Na, de mint mondottam volt, vigyázz, mert a végén még megütöd a bokád. - Erre már csak egy cinkos mosolyt kaptam, majd elváltak útjaink.

Hihetetlen ez a Lórigyerek. Úgy feldobott a mosolygós arca, hogy még azt is elfelejtettem egy pillanatra, hogy nincs kedvem szervezkedni. Bár ez az örömteljes pillanat nem tartott sokáig, mert messziről kiszúrtam Marcianyut a villamosmegállóban - azt hiszem, illő lenne nevén neveznem: Ilona. Ami viszont meglepett, de kicsi szívemet annál nagyobb sebességre kapcsolta, az volt, hogy Marci is ott ácsorgott Ica néni mellett. Élből gyorsabban kezdtek lépdelni pillangós tornacsukát viselő lábaim. Ahogy odaértem hozzájuk, megkaptam azt, ami nélkül megfulladnék. Marci közelebb lépett hozzám, magához szorított és egy jó hosszú csókkal köszöntött. 

• Csókolom Ica néni! - nyekeregtem ki Marcianyu felé fordulva, miután levegőhöz jutottam.
• Szervusz aranyom! Na, akkor szerintem lássunk is munkához, de előbb valami beülős helyet kellene keresni itt a környéken. Ott azért mégis kényelmesebb lenne.
• Itt van két utcányira egy cukrászda, az megfelel? - vetettem fel.
• Tökéletes - mosolygott rám Marci. Na, igen, nálunk annak a cukrászdának jelentősége van, nem csoda, hogy élből rávágta az igent, mielőtt Marcianyu bepróbálkozhatott volna valami mással. - De tulajdonképpen mit is akarunk most megbeszélni? - Erre muszáj volt elnevetnem magam. Naná, hogy nem tudja ez a dög.
• Marcellkám, ne nevettesd már ki magad. Hát a menüt tervezzük meg most!
• Ó. - És ennyi, egyszerűen lezártnak tekintette az ügyet.

Rávigyorodtam, elkaptam a kezét és elindultam a cukrászda irányába magam után vonszolva. Persze nem kellett sokáig vonszolnom, elég hamar vette az adást és felzárkózott már-már túlságosan is. Lassan nekem kellett nagyokat lépdelnem, hogy lépést tartsak. Mindig ez volt, állandóan ezt csináltuk. Úgy versenyeztünk, mint két kisgyerek, akik azt akarják eldönteni, melyikük plüssmacija a cukibb.

Hamar beértünk a cukrászdába, Marcianyu pedig olyan ötperces lemaradással követett bennünket. Helyet foglaltunk a kedvenc kerek asztalunknál az ablak mellett. Marci franciakrémest rendelt, Ica néni zserbót én pedig maradtam a szokásosnál, a gesztenyepürénél. Nincs is annál jobb egy május eleji napon.

Magam is meglepődtem azon, mekkora gyorsasággal beszéltük meg, hogy mi legyen a menü. Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy egyikünk sem épp válogatós, a vendégeknek meg úgyis alkalmazkodni kell, szóval nekik tök mindegy. Így, hála Istennek, Ica néni hamar leválasztódott rólunk. Marcival tovább maradtunk, és állítom, őrajta is látható volt a megkönnyebbülés. Biztos alig várta, hogy ne kelljen rendes vőlegényfiú szerepben tündökölnie. Ezen elmosolyodtam. 

• Mit somolyogsz itt?
• Hogy én? Semmit - még szélesebbre húztam a szám, majd összeszedegettem a holmimat és felálltam.
• Dalma... – Ő is felállt.
• Csak arra gondoltam, mennyire nem vagy az a tüsténkedő vőlegénytípus. Mondtam én, hogy semmi különös - legyintettem.

Erre csak magához húzott és a derekamat átölelve elindult. Néha azon tűnődöm, mit eszik rajtam ez az ember, de aztán inkább nem foglalkozom a dologgal. A lényeg, hogy a rózsaszín köd már három éve nem ereszt. Mondjuk ki, belezúgtam, mint vak ló a szakadékba, de nem igazán teperek kifelé. És, végre valahára, a nagyharangig is eljutottunk.

Idegszálaim egyre csak vékonyodtak az idő haladásával arányos ütemben, így még kevésbé toleráltam az emberek szerencsétlenkedéseit a tömegközlekedés során. Minden egyes alkalommal, mikor valaki hozzám ért vagy meglökött, legszívesebben felordítottam volna, hogy húzzanak a jó büdös fenébe, de végül tartottam magam, és nem ereszkedtem le a bunkók szellemi szakadékaiba. Aztán, amikor már teljesen a plafonon voltam az esküvő előtti napokban, szinte mindig összefutottam Lórival, akárhová mentem is. Mindig feldobott, megnyugtatott a puszta jelenlétével. A sarkamra már egy Lóriláb alakú bőrkeményedés fog nőni, biztos voltam benne, de ez nem zavart, mert valahogy a kettőnk kapcsolatának részévé vált, arról nem is beszélve, hogy tudtam, a második alkalom óta direkt csinálja. Kapcsolat, igen, merem ezt a szót használni, pedig tulajdonképpen nem is ismerjük egymást. Tudjuk egymás nevét, és mikor összefutunk váltunk pár szót, de mégsem tudunk egymásról semmit. Egyszerűen csak feldobjuk a másik napját, okozunk pár boldog, önfeledt pillanatot. Néha kedvem lenne megölelni, és hozzábújni pár percre. Meg is szoktam ijedni ilyenkor, de betudom az érzelmi instabilitásomnak, az idegrendszerem totálkárosságának és annak, hogy Lórinak olyan kisugárzása van, hogy egy hetero pasi is beleszeretne, ha elég ideig nézne a szemeibe. Erre leteszem a nagy esküt. Úgyhogy igen, kapcsolat a miénk. Megmagyarázhatatlan, de szerintem ő is azt érzi, amit én, legalábbis akkor, ha hihetek a szemének. A szem pedig a lélek tükre ugyebár.

Mikor május hetedikén a templom bejárata előtt ácsorogtam a nászindulóra várva, hogy végre besétálhassak és megpillanthassam Marci arcát, ahogy rám néz onnan az oltár mellől, össze-vissza csapongtak a gondolataim. Hol úgy éreztem, hogy nem állok készen, hol pedig ordibáltam magammal némán, hogy mégis mit képzelek, hiszen imádom a csávót. Szerencsére, mielőtt teljesen begolyóztam volna, megszólalt a zene, úgyhogy bevonultam és lezajlott a ceremónia. Az esküvő utáni lakodalmon, miközben épp Marcival és anyámmal beszélgettünk, megállt bennem az ütő. 

• Dalma, valami gond van? - kérdezte aggodalmasan Marci.
• Nem - nyögtem ki vagy öt perc hallgatás után. - Semmi - de a vérem megfagyott, a gyomrom pedig galacsinnagyságúra zsugorodott.

Nem bírtam koncentrálni a beszélgetésre, így arrébb is sétáltam egy bocsi, mindjárt jövökkel. Egyetlen arc lebegett már csak a szemem előtt, afelé közeledtem. Lórié volt az, de most nem a szokásos, cinkos mosoly ült az arcán. Szomorkásan mosolygott rám, kezében egy pár tornacipővel. A nászajándékommal.