Halálhegy - A Dyatlov-rejtély

~ meg egy-két, a film kapcsán felmerülő gondolatfoszlányka ~

Tegnap vendégségben voltunk, és este közösen megnéztünk egy thrillert, egészen pontosan a 2013-as Halálhegy - A Dyatlov-rejtély című angol alkotást. Ez már nálunk hagyomány, hogy horrort vagy minimum thrillert nézünk együtt velük, s az az igazság, hogy lassan versenysportot űzhetnénk a ZS kategóriás filmek nézéséből. Ez azonban most kivétel, ugyanis: kapaszkodjatok meg, mindannyiunknak tetszett.

A kép forrása: denofgeek.com

Igaz történeten alapul a sztori: 1959-ben kilenc szovjet, tapasztalt túrázó rejtélyes körülmények között meghalt ezen a bizonyos "Halálhegyen" az Urál-hegységben. A filmben közel 50 évvel később öt amerikai diák azzal a céllal utazik az orosz vidékre, hogy megoldja a rejtélyt.

Alapvetően nem beszélnék olyan rettentő sokat a filmről magáról, mert nem szeretnék a történetbe belebonyolódni, és neadjisten spoilerezni azoknak, akiket esetleg érdekelne. Kicsit dokumentumfilm-szerűen kezdődik, és kézi kamerás az egész. A színészek nem nagy tehetségek, de így sokkal életszerűbb volt számomra.

Fenntartotta végig az érdeklődésemet, és tetszett a befejezés. Nem mondom, hogy nem voltak logikai buktatók a filmben, de igazából bármibe bele lehet kötni, ha az ember igazán akar. Ennél a filmnél pedig egyszerűen nem akarok belekötni semmibe.

Szeretem, ha igaz történetet vesz alapul egy film, legyen az thriller, horror, ami kiszínezve, átformálva jeleníti meg az eseményeket, vagy éppen egy dokumentumfilm, ami ferdítés nélkül meséli el a történteket.

Arra szeretnék a film kapcsán kicsit jobban kitérni, hogy miért is szeretem ezeket. Azért akárhogyis nézzük, hozzáad egy kis pluszt az egész filmélményhez, nem?

A film tragikus témájánál maradva: egyszerre borulunk ki, és borzongunk. Szörnyű belegondolni, hogy tényleg megfagynak emberek a hegyekben. Nem újkeletű dolog, mindenki tudja, hogy ilyesmi megtörténik napjainkban is, elvégre a magas, és szeszélyes időjárású hegyek megmászása veszélyes dolog. De tegyük a szívünkre a kezünket, és úgy mondjuk, hogy nem döbbenünk meg vagy sokkolódunk le kicsit akkor, ha ilyesmit hallunk/látunk.

Persze lehet, hogy velem van a gond, de én ilyenkor órákig, rosszabb esetben napokig, ezen rugózom. Belegondolok, hogy basszus, mi történt szegény emberekkel. Itt van ez a Dyatlov-rejtély is. A mai napig nem tudják elvileg, hogy mi történt ott - vagy, ha tudják is, nem kötik az átlagember orrára.

Kedvem lenne nekem is nyomozgatni, ugyanakkor nem lennék olyan, mint ezek az amerikai fiatalok. Nem indulnék expedícióra, hogy kiderítsem, mert nem feltétlenül szeretném testközelből megtapasztalni az eseményeket, illetve ennél magasabb szintű életbarát funkcióval rendelkezem, mint mondjuk a thrillerekben és horrorfilmekben szereplő emberkékben.

Egyszerűen hihetetlen amúgy, hogy mennyi misztikum és rejtély van a világban, amiket nem tudnak - vagy nem akarnak - megmagyarázni az okosok. Egyszerre hoz ez a dolog lázba, és közben el is "keserít", hogy te jó ég, mi mindent nem tudhatunk.

Vajon jó, hogy nem tudjuk? Vajon, ha tudnánk, fel is tudnánk fogni?

És akkor jöhetnének sorban a végtelenségig sorolható kérdések a különböző rejtélyek kapcsán. Amiket amúgy baromira szeretek.